Az Uros-szigeteket az őslakos Uros nép hozta létre az inkák támadásai elleni védelemként, és az Uros-szigetek a világ egyik leginnovatívabb emberi mérnöki teljesítményei közé tartoznak. A Titicaca-tó a világ legmagasabb hajózható víztömege, körülbelül 3810 méterrel a tengerszint felett fekszik az Andokban. Peru és Bolívia közösen osztozik rajta. Itt található a világ egyik leginnovatívabb emberi mérnöki teljesítménye is: az Uros-szigetek.
Az ember alkotta úszó perui nádszigetek, amelyek az őslakos Uros nép otthonául szolgálnak, totora gyökerek és nádszálak rétegeinek egymásra rakásával jöttek létre. Ez a vízálló növény a tóban nő, és az Uros közösség éltetője: csónakokat, házakat, tetőket, matracokat és egyebeket készítenek belőle. A növényt fogyasztják is (játékosan “tóparti banánnak” nevezik) és gyógyszerként alkalmazzák, virágaiból pedig teát készítenek. Az Urosok azonban nem mindig függtek a totorától – ezt az alkalmazkodást a szükség sarkallta.
A perui nádszigetek mára azért már kicsit átalakultak
Több mint 500 évvel ezelőtt az egyre növekvő Inka Birodalom kezdett behatolni az urosok szárazföldi falvaiba. A fenyegetés leküzdésére kezdték el építeni a szigeteket. Egyedülállóságuk ellenére az Uros-szigetek általában nem szerepelnek a turisták célpontjai között. Ahogy egy különleges kanyon sem. A Macchu Picchu és a Nazca-vonalak csodái szorítják háttérbe őket. Az innováció a szigetek legalapvetőbb, és egyben létfontosságú alkotóelemeivel kezdődik: a totora gyökérrel és a náddal. A növény rendkívül erős és hajlékony, és évszázadok óta használják az építőiparban a térségben.
Egy 2002-es tanulmányában Alekszej Vranics, a Varsói Egyetem régészprofesszora első kézből vizsgálta az erejét, amikor Paul Harmon tengerésszel közösen elindult, hogy egy feltételezett Titicaca átkelést rekonstruáljon. Céljuk az volt, hogy kiderítsék, vajon a tó egyik oldalán lévő hatalmas köveket át lehetett-e szállítani a tavon egy nagy, kizárólag totora nádból készült csónakkal. Tanulmányában az aymarákra, a térség egy másik őslakos csoportjára összpontosított, akiknek a totora csónaképítése szinte teljesen megegyezik az urosokéval. Az utazás sikeres volt, ami megerősítette azt a meggyőződést, hogy a totora nádból készült csónak az elmúlt évszázadokban a nehéz anyagok szállításának gyakori módszere volt.
A totora
A totora szerkezete sejtszerkezetű. Ez egy nagyon szívós, stabil anyag, amely ugyanakkor rugalmas is, de megakadályozza a gyűrődést. Régebben az emberek gyakran csak egy darab fából készítettek sílécet. Manapság a totora keresztmetszetének belső formáját utánozzák. A szigetek építéséhez, amelyek mindegyike két-hat családnak ad otthont, az urosok először nagy tömböket gyűjtenek totora gyökerekből, amelyek az esős évszakban gyakran a felszínre úsznak. Több tömböt húznak össze, és a gyökerek és a nád természetes módon összekeverednek, hogy egy körülbelül 1-2 méter vastag réteget, az úgynevezett khili-t hozzanak létre.
A totora nád betakarításához, amely erre az úszó alapra fekszik, az urosok egy hosszú, kaszaszerű eszközzel mélyen a vízbe nyúlnak, és a növényt a törzs felett levágják. Ezután a nádat egy-négy hétig a napon szárítják, majd kötéllel összefogják. Régebben az urosok a kötél helyett totorát használtak, de mivel az gyorsan romlott, itt már modernizáltak. Miután megszáradt, a totora nádat váltakozó irányban a gyökértömbök tetejére helyezik, és ez lesz az a talaj, amelyen az urosok járnak, és amelyre az otthonaikat építik. Annak érdekében, hogy a szigetek ne sodródjanak el, eukaliptuszrudakat szúrnak a tó fenekébe horgonyként, és kötéllel kötik a gyökértömbökhöz.
A jelenkori helyzet
A totora nádszálak 15-20 naponként elrohadnak, és friss nádszálakkal kell pótolni őket. Ez egy fáradságos, végtelen körforgás, amely elengedhetetlen a szigetek és az urosok túléléséhez. Míg a legtöbb uros ismeri a nádfeltöltés folyamatának alapjait, néhány férfi specializálódott a mesterségre, és kifejezetten azért szedi a totorát, hogy eladja a többi tagnak. Mivel az urosok létezésének alapja a víz, a szárazföldre vagy a szomszédos szigetekre való utazáshoz, illetve a vadászathoz, halászathoz és a turisták kalauzolásához elengedhetetlenek a csónakok. B
ár manapság néhány uros motoros csónakot használ, sok hajót még mindig hagyományosan, totora nádból építenek. A dolgok azonban drasztikusan megváltoztak 1986-ban, amikor hatalmas vihar csapott le Titicacára. A vihar fordulópontot jelentett a közösség számára. Úgy döntöttek, hogy Punóhoz közelebb költöznek, és ez az új, a perui szárazföldhöz való közelség végül a halászatról a turizmusra terelte az urosok megélhetését – kézműves termékek árusítására és az urosok életmódjának bemutatására. Ma már a városi hatások nyilvánvalóak a szigeteken.
Napelemek működtetik a hálószobák világítását és a kis tévéket; a főszigeten rádióállomás működik; és az urosok az Airbnb-n kínálják otthonaikat. A látogatók azonban még mindig megismerkedhetnek a hagyományos életmóddal és építési módszerekkel – bár ez az évek során változott, mivel a szigetek egyre inkább a turistákat szolgálják ki.
Leave a Reply