Az 1907. december 21-én az iquique-i Santa María iskolában történt tragikus mészárlásba torkolló események a chilei munkásmozgalom legemblematikusabb mérföldkövei voltak. A kormány hozzáállása a sztrájk során, a sztrájk nagysága és végzetes kimenetele, az iquique-i mészárlás különleges jelentéstartalmat adott a konfliktusnak. Komolyan befolyásolta a salétrombányászati tevékenységet (nátrium-nitrát), és erős hatást váltott ki a korban, amit az események rendkívüli sajtóvisszhangja is tükrözött.
Bár a munkásmozgalmat már korábban is érintették más, véres incidensekben tetőző konfliktusok, mint például az 1903-as valparaísói kikötői sztrájk és az 1905-ös hússztrájk, az 1907-es események egyedisége páratlan jelentőséget kölcsönzött nekik. Ez az esemény a 20. század népi történelmét jellemző társadalmi harc és „mártíromság” szimbólumává vált. Valamint hivatkozási pontként szolgált számos értelmiségi és művész számára.
Az iquique-i mészárlás előzményei
Bár 1907 elejétől kezdve a chilei Iquique-t (a korábbi háború után) a peso erős leértékelődése és az ebből következő áremelkedés miatt konfliktusok sorozata rázta meg, a tényleges salétromsztrájk december 10-én tört ki a San Lorenzoban. Aztán gyorsan átterjedt San Antonio egész megyéjére.
Öt nappal később egy több mint kétezer munkásból álló oszlop Iquique-be vonult, hogy jobb béreket és munkaügyi fejlesztéseket követeljen. Azzal a szilárd elhatározással, hogy addig maradnak ott, amíg a salétromsót gyártó vállalatok nem válaszolnak követeléseikre. Ahogy teltek a napok, a helyzet egyre romlott. Miközben Iquique számos szakszervezete csatlakozott a sztrájkmozgalomhoz, időnként újabb bányászkontingensek érkeztek a városba. Az akkori becslések szerint a sztrájkolók száma 15000 és 23000 fő között mozgott, ami azt jelentette, hogy mind a kikötő tevékenysége, mind a bányászati termelés az egész régióban teljesen megbénult.
Az állami beavatkozást konfrontatívvá tette, hogy a vállalatok nem voltak hajlandók tárgyalni a munka folytatásáig. Rafael Sotomayor belügyminiszter elrendelte a gyülekezési szabadság korlátozását. És minden eszközzel megakadályozta, hogy újabb sztrájkolók érkezzenek Iquique-be. Carlos Eastman intendáns pedig december 21-én elrendelte az utazás szabadságának korlátozását. Felszólította a sztrájkolókat, hogy hagyják el a várost, szükség esetén erőszakkal fenyegetőzve. A kikötőt ekkor már nagy létszámú hadosztály és három hadihajó őrizte.
Mivel a sztrájkolók nem voltak hajlandóak elhagyni a Santa María iskolát, ahol egy hete tartózkodtak, Roberto Silva Renard tábornok december 21-én elrendelte, hogy csapatai tüzeljenek a tömegbe. Szemtanúk szerint több mint 200 holttest maradt a Plaza Montton. 200-400 sebesültet szállítottak kórházakba, akik közül több mint kilencvenen még aznap este meghaltak. A túlélőket visszaküldték a a munkahelyeikre vagy Valparaísóba szállították.
A mészárlás következményei nem sokáig várattak magukra. Az események számos értelmiségit és politikust megmozgattak, meggyőzve őket a szociális kérdésről szóló vita megnyitásának szükségességéről. Míg a szervezett népi rétegek a tragédia tanulságainak fényében fogalmazták újra saját stratégiájukat.
Leave a Reply