A függetlenségi háborúk végső szakaszában Simón Bolívar figyelme Chiloé szigetére irányult, amely az egyik utolsó spanyol királypárti bástya volt Dél-Amerikában. Majdnem Peru része is lett végül. Viszont már korábban is próbálkoztak a chilei hazafiak: 1820-ban Lord Cochrane Valdivia elfoglalása után támadást indított a sziget ellen, de Huechucuicuinál a helyi, papok által buzdított csapatok visszaverték.
Egy évvel később Bernardo O’Higgins diplomáciai úton próbálta meg rávenni Antonio de Quintanilla kormányzót a megadásra, sikertelenül. Quintanilla megerősítve érezte a védelem lehetőségét, sőt kalózleveleket is kiadott a király ügyét szolgáló hajósoknak.
Chiloé majdnem Peru része lett
Bolívar, aki 1824–1827 között diktátorként irányította Perut, stratégiai és politikai okokból elengedhetetlennek tartotta Chiloé felszabadítását. Hipólito Unanue minisztere O’Higginstől kért tanácsot, aki támogatta a tervet, hangsúlyozva az ország belső megosztottságát és a sziget stratégiai jelentőségét a Csendes-óceán déli útvonalain. Ramón Freire 1824-es expedíciója azonban kudarcot vallott Mocopullinál, ahol a főként őslakosokból álló chilote csapatok szétverték a támadókat.
A sziget birtoklása régóta cél volt: már Pedro de Valdivia idején megfogalmazódott a déli útvonalak és a Magellán-szoros ellenőrzésének igénye. Bolívar 1825-ben levelet írt Manuel Blanco Encaladának, hangsúlyozva Chiloé kulcsfontosságát a Csendes-óceán felett. Attól tart, hogy Quintanilla inkább idegen hatalomnak adná át, mintsem az amerikaiaknak. Peruhoz való jogát is nyíltan hangoztatta.
Freire végül második expedíciót indított 1825 novemberében, amely 1826 januárjára sikerrel járt: Chiloé meghódolni kényszerült. A történészek szerint Bolívar nyomása fontos tényező volt, de nem döntő: a chilei vezetésnek belpolitikai okokból is szüksége volt a háború lezárására és a hatalom megszilárdítására. A kérdés máig nyitott: Chiloé bekebelezése a függetlenségi folyamat betetőzése volt-e, vagy inkább egy hódító hadjárat egy addig idegen terület ellen.
Leave a Reply