Rapa Nui, vagyis a Húsvét-sziget a világ egyik legelszigeteltebb lakott helye, több mint ezer mérföldre a legközelebbi szigettől és több mint kétezer mérföldre a chilei partoktól. A kutatókat évszázadok óta foglalkoztatja, hogyan mozgatták a sziget lakói a monumentális moai szobrokat, amelyek őseiket ábrázolták. A 1200 és 1700 közötti időszakban a moaikat a Rano Raraku vulkán kráterében található kőbányából vájták ki. Majd akár 18 kilométeren át szállították a sziget ceremoniális platformjaihoz. A szobrok némelyike 10 méter magas és 86 tonnás volt.
A moai mozgatásának titka
A szigeten mintegy 950 moai található, többségük a falvak felé néz, de hét különleges példány a Terevaka vulkán lejtőjén az equinoxok naplementéjét figyeli, ami egykori csillagászati funkcióra utal. A kőbányában még mintegy 400 szobor maradt, és 62 hever a bányától a part menti platformokig vezető útvonalon – ezek szerepe és állapota máig vitatott.
Carl Lipo és Terry Hunt kutatók egy új tanulmányban bemutatták, hogy a moaik sétáltatással is mozgathatók voltak. Egy 4,35 tonnás betonmodellt 18 fős csapat 40 perc alatt 100 méteren át tudott előre ringatni kötelek segítségével. Ez a módszer összhangban áll a helyi szóbeli hagyományokkal, és megkérdőjelezi a korábbi elméleteket, amelyek szánokat vagy görgőket feltételeztek.
A kutatók 3D-modellezéssel kimutatták, hogy a moaik formája – széles, D alakú talp, előredőlő test – kifejezetten alkalmas a ringatva történő mozgatásra. Az útvonalakon talált szobrok közös jellemzői ezt támasztják alá. Más szakértők azonban vitatják ezt az értelmezést, például Nicolas Cauwe, aki szerint a szobrok hosszú ideig állhattak az utak mentén, és nem feltétlenül mozgás közben sérültek meg.
A sziget történetét sokáig Jared Diamond ökocidum-elmélete határozta meg, amely szerint a lakók saját környezetüket pusztították el a moaik szállításához szükséges erdőirtással. A modern kutatások azonban egyre inkább árnyalják vagy cáfolják ezt a narratívát.
Ez egy másik elmélet a szobrokra
Jared Diamond szerint a Húsvét-sziget lakói saját környezetük pusztításával idézték elő társadalmuk összeomlását: az erdőirtás talajerózióhoz, élelmiszerhiányhoz, majd háborúkhoz és kannibalizmushoz vezetett, még az európai érkezés előtt. A 2005-ös könyv nagy hatást gyakorolt, de a kutatók egyre több kételyt fogalmaztak meg, és 2015-re tudományos konszenzus alakult ki arról, hogy az „ökocidum” elmélete nem tartható.
Lipo és Hunt már 2007-ben megkérdőjelezték Diamond narratíváját, rámutatva, hogy nincs bizonyíték széles körű háborúkra vagy erőszakra. A talált obsidián eszközök inkább mezőgazdasági használatra utalnak. A kutatók műholdfelvételek segítségével feltérképezték a sziget kőmulcsos kertjeit, amelyek fenntartható módon biztosították az élelmet. A kertek mérete alapján a lakosság maximumát 3–4 ezer főre becsülték, ami megfelel az első európai beszámolóknak, és ellentmond a tömeges összeomlás elméletének.
A népesség drámai csökkenése – 1877-re mindössze 111 fő maradt – a kutatók szerint külső tényezők következménye volt. Betegségek, rabszolgavadászat és földrablás. Ez azt sugallja, hogy a Rapa Nui társadalom alapvetően ellenálló és találékony volt, és nem önpusztító.
Ethan Cochrane antropológus szerint Lipo és Hunt munkája alapjaiban változtatta meg a közvélekedést. A Rapa Nui nép nem egy összeomlott civilizáció példája, hanem egy rendkívül alkalmazkodó közösségé. Amely a világ egyik legzordabb környezetében is képes volt virágozni.
A szöveg kitér Jo Anne Van Tilburg kutatásaira is, aki a moai vízszintes szállítását tartja valószínűnek. Kísérletei szerint a Rapanui mérnökök egy V alakú fa szerkezetet használhattak szánként és emelőként, amellyel akár 10 tonnás szobrokat is képesek voltak mozgatni és felállítani.
Leave a Reply