A guatók egy nomád őslakos népcsoport Brazília délkeleti részén, a bolíviai és paraguayi határ közelében. Jelenleg a Paraguay folyó mentén élnek, amely a Brazília és Bolívia közötti határ mentén folyik. Nyelvük, a guató, a makro-je nyelvekkel áll rokonságban. Leginkább azért szokott megjelenni a nevük a történelemkönyvekben, mert együttműködtek a brazil állammal a Paraguay elleni hármas szövetség háborújában 1865-70 között. Valószínűleg azonosíthatók a Pantanal régió ősi Xarayes vagy Jarayes népeivel, akik ellen Ñuflo de Chaves 1557-ben hadjáratot vezetett.
Capitão Fernandez (Chico), com a família, Alto Paraguay, Terra Indígena Guató, Mato Grosso do Sul.
A guatókra vonatkozó első egyértelmű utalások Cabeza de Vaca (1555) tollából származnak, aki ír az életmódjukról. A kis törzs lélekszáma jelenleg 370 és 500 közé tehető, bár a csoport hagyományos nyelvét talán 50-nél kevesebben beszélik, a portugál sokkal elterjedtebb közöttük. Amióta Brazília hivatalosan is elismerte őket etnikai csoportként, a guatóiak többsége Corumbá környékén él, a Paraguay folyó partján vagy kisebb szigeteken.
A guato indián törzs első megjelenése és történelme röviden
A guató szó először a spanyol Alvar Núñez Cabeza de Vaca 16. század első felében írt kommentárjaiban fordul elő. Lehetséges például, hogy a guató a guatá szóból származik, amely a guarani nyelvben járást, vándorlást, utazást és átkelést jelent. És amelyet az ibériai hódítás kezdetén ebben az alakban jegyeztek fel, hogy egy nagyfokú térbeli mobilitással rendelkező kenus népet jelöljön. Az évek során a guatá-t végül guató-ként ejtették és írták, amely etnikai névként és autonimaként épült be egy olyan szociolingvisztikai kontextusba, amelyet intenzív interetnikus kapcsolatok jellemeztek.
Ma három fő guatói közösség létezik, az egyik Mato Grosso do Sulban (Uberaba falu, Ínsua sziget), kettő pedig Mato Grossóban, Barão de Melgaço és Poconé településeken. Ez utóbbiak közé tartozik a Baía dos Guató őslakos terület (Aterradinho do Bananal és Aterro São Benedito falvak), amely a Perigara és a Cuiabá folyókkal határos. A harmadik közösség Mato Grossóban Cáceres közelében található. Antropológiai vizsgálatokra van azonban szükség az ott élő guató népesség azonosításához.
A guató családok egymástól elszigetelten, autonóm módon élnek. A feladatok a családon belül megoszlanak: a férfiak feladata a vadászati és halászati felszerelések készítése, a gyűjtögetés, halászat és vadászat, valamint az ételkészítés. A nők feladata az edények és más agyageszközök készítése, a kenuk használata és a szövés. A szövött tárgyakat mindkét nem készítette. A gyermekek nemüknek megfelelően segítettek szüleiknek a feladatokban. A társadalmi szervezet patrilináris volt, míg az ifjú házasok lakóhelye patrilokális. Általában a guatók poligámok voltak, és minden egyes megölt jaguár jogot adhatott a férfinak egy felesége. Ez volt tulajdonképpen a serdülőkorból a felnőttkorba való átmenet rítusa.
A guatók megmentése
1957 után a guatókat hivatalosan kihaltnak nyilvánították, és a kormányzati szervek nem foglalkoztak velük. Sok család a városok peremén élt, mint például Corumbá, Ladário, Aquidauana, Poconé és Caceres külvárosi részein. Néhány család maradt az Ínsua-szigeten. Ekkor a hadügyminisztérium beavatkozott, hogy katonai támaszpontot létesítsen a területen, ami az 1950-es évek végén meg is történt. Később a hadsereg pert indított a szövetségi bíróságokon a sziget tulajdonjogának követeléséért. Mivel a térségben letelepedett gazdálkodó nem rendelkezett a terület tulajdonjogát igazoló dokumentummal, a szövetségi bíróságok a hadseregnek ítélték oda a hely tulajdonjogát.
Mivel azonban a Porto Índio különítmény csak a sziget egy részét foglalta el, a másik részt a földművesnek adták bérbe. Aki folytatta az apósa által megkezdett marhatartást, miközben néhány guatói család továbbra is ott élt. Így a guatók a kihalás állapotában éltek egészen 1976-ig, amikor Ada Gambarotto szalézi apáca Corumbában találkozott Dona Josefinával, egy guatói nő és egy nem indián férfi lányával.
Ada Gambarotto nővér az Őslakos Missziós Tanáccsal és más, az őslakosok ügyét támogató szervezetekkel együtt bebizonyította a guatók létezését. Kirándulásokat szerveztek, és felfedezték, hogy számuk nagyobb, mint gondolták. Ehhez a támogató csoporthoz csatlakozott Adair Pimentel Barbosa nyelvész, aki nemcsak a guató nyelvet tanulmányozta, hanem a csoport jogainak védelmében is tevékenykedett. Végül 1977-ben jogilag is elismerték a guatókat, mint népcsoportot.
Ezután jogi harc indult az Ínsua-szigetért, tekintettel arra, hogy a hely a hadsereg tulajdonában volt. Ha őslakos területté nyilvánítják, akkor nem indiánok nem tartózkodhatnak a területen, még a hadsereg sem. A katonaság azt állította, hogy a terület létfontosságú a nemzetbiztonság szempontjából, mivel a sziget a bolíviai-brazil határon fekszik.
Ez a jogi vita a hadügyminisztérium és a Funai (az őslakosok jogait védő intézmény) között évekig tartott, amíg a két fél végül megegyezésre jutott.
A megállapodás értelmében a hadsereg a sziget egyik részén, a guató pedig a másik részén marad. Így a Guatónak sikerült visszaszereznie a hagyományosan általa elfoglalt terület egy részét. Ez megteremtette számukra az alapot ahhoz, hogy a még mindig zajló, összetett reterritorializációs folyamat keretében újjászervezzék kultúrájukat.
Leave a Reply