A kutatások bizonysága szerint a jelenleg Chilében élő indián törzsek (és a leszármazottaik) mellett a történelem során még legalább egy tucat további őslakos népcsoport is élt itt. Ők az elmúlt évszázadok vérzivataros évei alatt tűntek el végleg a kontinensről. Közülük is elég kevés olyan van, amelyeknek a többségi lakossággal keveredett leszármazottairól tudunk. Egy ilyen igen különleges indián törzs volt a selk’namok (vagy onák) törzse, akik Argentína és Chile legdélebbi részein, a Tűzföld szigetvilágában éltek. Pont tőlük származik ennek a régiónak a neve is, hiszen még évszázadokkal ezelőtt az első felfedezők a selk’namok tüzeinek füstje és lángja miatt nevezték el ezt a földet a tüzek földjének.
Ez lenne Tűzföld:
Tűzföld őslakosainak szomorú sorsa
Argentína és Chile és egyben Dél-Amerika déli részének talán legutoljára felfedezett indián törzséről van szó. Hiszen valamikor a 19. század középén léptek csak először velük kapcsolatba európaiak. De ebben nem volt túl nagy köszönet, hiszen a régióba települő állattenyésztők és aranyásók kíméletlenül üldözni kezdték őket. Előbbiek azért, mert az indiánok levadászták állataikat, utóbbiak pedig azért, hogy még nagyobb területre tehessék rá a kezüket. Persze az nem teljesen igaz, hogy nem voltak korábban is találkozások. A legelső feljegyzett ilyen még 1580-ban történt, amikor egy Pedro Sarmiento de Gamboa nevű felfedező bukkant rájuk. És később is voltak rövid, futó kapcsolatfelvételek, de először ténylegesen a 19. század végén jött létre állandó kapcsolat.
Ők lennének azok:
És a végórák
A kapcsolat persze nem volt túlságosan pozitív, a később selk’nam népirtásként ismertté vált történelmi eseményben ezrével mészárolták le ezt a nomád, vadászattal foglalkozó népet. Annak ellenére, hogy voltak olyan európaiak is, akik szimpatizáltak velük és nekik köszönhetően a selk’nam nyelvről és kultúráról is maradtak fenn írásos emléke. Így a 19. század végére, 20. század elejére a legkedvezőbb becslések szerint is maximum ezren maradhattak. Úgy, hogy valószínűleg sosem voltak többen, mint 4-5 ezren. De 1919-ben az akkori források szerint már csak alig 300-an voltak és a 20. század közepére a tisztavérű selk’namok ki is haltak. Ángela Loij volt közülük az utolsó, ő 1974-ben hunyt el. Bár vannak más vélekedések is, akik az utolsó, tisztavérű selk’nam elhalálozását a kilencvenes évekre teszik.
Az utolsók egyike, akiknek legalább az egyik szülője tisztavérű selk’nam volt. Ma már ő sincs köztünk:
Ángela Loij életének utolsó éveiben szinte mindent, amit tudott elmondott egy Anne Chapman nevű amerikai kutatónak. Így értékes információk maradtak ránk ezeknek az embereknek az életéről, sőt, elvileg elérhető egy chon (a selk’namok nyelve) szótár is. Ha valaki szeretne elmélyedni ebben a kultúrában, szeretné megismerni felnőtté válási szertartásukat, fegyvereiket, meséiket, az főként a Martin Gusinde Múzeumban kutakodhat Puerto Williamsben. Vagy itt vagy könyvekből lehet megtudni a választ arra a kérdésre is, hogy ha ilyen kevesen voltak, akkor egyszerűen ezek a selk’namok honnan származtak?
Nos, ők elvileg egy másik indián törzs, a tehuelchék Tűzföldre vándorolt csoportjának leszármazottai. Szóval alapvetően a legtöbb ilyen csekély létszámú indián népcsoport egy jóval nagyobb törzstől eredeztethető. Hiszen a tehuelchék sem voltak túl sokan, ők is csak leszármazottak egy jóval nagyobb családfában. Elvileg napjainkban úgy 700 olyan ember élhet még, főként a Tűzföld argentin részén a Rafaela Ishton közösségen belül és Buenos Airesben, akik részben selk’nam vért hordoznak ereikben.
Leave a Reply