Dél-Amerika szinte teljes egészében a Dél-amerikai-lemezen fekszik, amely nyugaton a Nazca-lemezzel, északon pedig a Karib-lemezzel találkozik. A kontinens nyugati peremén a Nazca-lemez folyamatosan alábukik a Dél-amerikai-lemez alá. Ez a klasszikus óceáni-kontinentális szubdukció hozza létre az Andok hegyláncát, a erős vulkáni tevékenységet és a régió legnagyobb földrengéseit.
Kolumbia területén három lemez is szerepet játszik: a Nazca-lemez délen és nyugaton, a Karib-lemez északon, valamint maga a Dél-amerikai-lemez.
Éppen ezért Kolumbia és Dél-Amerika földrengései részben mély szubdukciós eredetűek, más része a Karib-lemez és a Dél-amerikai-lemez találkozási zónájához kötődik. Venezuela ezzel szemben elsősorban a Karib- és a Dél-amerikai-lemez oldalirányú (transzform) elmozdulásának van kitéve; a legjelentősebb törésvonalak (például az El Pilar-vető) mentén inkább elcsúszásos, mint alábukásos mozgások zajlanak. Ezek a rendszerek teljesen függetlenek a Csendes-óceán északnyugati részén, Kanada partjainál zajló folyamatoktól.
Rövidtávon a most felfedezett Cascadia-i lemezdarabolódásnak nincs közvetlen hatása Dél-Amerikára, de hosszabb távon lehetséges.
Dél-Amerika földrengései még nem fognak megszűnni
A Cascadia-i lemezdarabolódás a Vancouver-sziget közelében zajló folyamat, amely a Juan de Fuca- és Explorer-mikrolemezek helyi, több millió éves időskálán zajló szétszakadása.
A Csendes-óceán mélyén, Kanada nyugati partjai mentén, a Vancouver-sziget közelében egy tektonikus lemez jelenleg szó szerint darabokra szakad. A Föld egyik óceáni lemeze – pontosabban a Juan de Fuca-lemezhez kapcsolódó Explorer-mikrolemez – fokozatosan szétszakad, miközben a szubdukciós zónában az észak-amerikai lemez alá bukik.
Ez a ritka, valós idejű folyamat új betekintést nyújt abba, hogyan haltak ki a történelem során a szubdukciós zónák: nem egyszerre, hanem darabonként, lassan és szakaszosan.
A Brandon Shuck geofizikus vezette nemzetközi kutatócsoport a Science Advances folyóiratban közölt tanulmánya szerint a R/V Marcus G. Langseth kutatóhajó CASIE21 elnevezésű szeizmikus vizsgálatával hanghullámokat küldtek a tengerfenék alá. Majd azok visszaverődéséből, valamint több ezer helyi földrengés adatából háromdimenziós képet alkottak a földkéreg alatti szerkezetről, több mint 40 kilométeres mélységig.
Az eredmények egyértelműen mutatják, hogy az Explorer-mikrolemez már egy hatalmas, függőleges törés mentén kettészakadt. A szomszédos Juan de Fuca-lemeznél a folyamat még csak kezdeti szakaszban van. Ott a lemez még aktívabban süllyed, évente több mint 4 centimétert, míg az Explorer mozgása mindössze körülbelül 2 centiméter évente. Ez a sebességkülönbség a két lemez között a feszültséget folyamatosan növeli.
A Nootka-törészónáról
A folyamat kulcsszereplője a Nootka-törészóna, amely mintegy 4 millió éve kezdett kialakulni. A repedéseken keresztül korábban tengervíz jutott mélyre, meggyengítve a kőzetet. Ez a több mint 100 kilométer széles szerkezeti sebhely később gyenge pontként működött, és a lemezre nehezedő feszültséget egy óriási ollóhoz hasonlóan koncentrálta.
A kutatók szerint a szubdukciós zónák nem feltétlenül egyszerre szűnnek meg, hanem fokozatosan, darabokban halnak el. Az Explorer teljes leválása után forró köpenyanyag törhet fel a keletkező résen, ami sajátos vulkanizmust táplálhat. Emellett az Explorer-mikrolemez a Csendes-óceáni-lemezhez kapcsolódhat, a Cascadia szubdukciós zóna pedig északi végén mintegy 75 kilométerrel megrövidülhet.
Ez a megfigyelés különösen értékes, mert a szubdukciós zónák a Föld legdinamikusabb és legveszélyesebb geológiai rendszerei közé tartoznak. Ők felelősek a legnagyobb földrengésekért, a heves vulkánkitörésekért és a kontinensek hosszú távú átalakulásáért. A Cascadia-zóna például a Csendes-óceán északnyugati partvidékén húzódik, és a tudósok most először láthatták, hogyan kezd kisiklani egy ilyen rendszer, mintha egy vonat kocsinként siklana ki, nem pedig egyszerre.
Leave a Reply