Korábban ha az ember besétált egy nagyáruházba, akkor elvétve találhatott a polcokon dél-amerikai borokat. Ha talált is, azokat valamelyik felsőbb polcon, a komolyabb árkategóriában. Ez az utóbbi időben azonban megváltozott, ma már bőven a megfizethető ártartományban találunk borokat Chiléből vagy akár Argentínából is. Egyes esetekben olyan áron kínálják őket, hogy már az eredetét is kétségbe vonja az ember, lásd például a Cimarosa. Így nem csoda, ha sokakban felmerül a kérdés, miként lehetséges ez? Tudni kell, hogy a legtöbb borfogyasztó (és tisztelet a kivételnek természetesen) valami igazán különleges, emlékezetes bort szeretne fogyasztani, de 3-4 ezer forintnál (vagy az ennek megfelelő pezónál/dollárnál/eurónál) nem többet fizetve érte.
Ezért olcsók a dél-amerikai borok
Az első kitételnek a dél-amerikai borok megfelelnek, hiszen az európai ízvilághoz szokott nyelvek számára kicsit mást tudnak mutatni a dél-amerikai termelők. Kiemelhetjük akár Uruguayt is, bár a dél-amerikai borok többségére azt mondanánk, hogy kissé savasak. És a fentebb vázolt árkategória is bőven tartható, amelyre a választ több tényező együttesen szolgáltatja.
Az első ilyen tényező a mennyiség, hiszen példának okáért a legnagyobb argentin bortermelő vidéken, Mendoza tartományában több szőlő került telepítésre, mint Ausztráliában vagy Új-Zélandon összesen, de a chilei Központi-völgy (Valle Central) is olyan hatalmas szőlőültetvényekkel bír, amelyekhez fogható nem sok van a világon.
A második ilyen tényező az áralakítási politika, hiszen pl. Chile a borokat főként exportra állítja elő, amely exportpiacon az ár egy igen döntő tényező. Ezért tudnak versenyképesek lenni egy-két nagyfogyasztónak számító piacon. Tehát a minél nagyobb mennyiségű értékesítés érdekében alacsonyan kell tartani az árakat. Az argentin oldalon pedig még a belföldi kereslet is az alacsony árral bíró borok mellett teszi le a voksot.
További tényezők
A harmadik fontos tényező az ismeretlenség, hiszen egy ismert márka esetében már magát a nevet is meg kell fizetni, viszont olyan túl sokan nincsenek, akiknek a fejében argentin, chilei vagy uruguayi bormárkák és fajták sorakoznának, tehát alapból nem lehet értük olyan komoly összeget kérni.
A negyedik tényező a termék útja, mert ne gondoljuk, hogy a legolcsóbb chilei vagy más dél-amerikai borok az európai áruházak polcára palackozva érkeznek, a bevett gyakorlat szerint már itt palackozzák őket, miután hatalmas mennyiségben behajózták őket az öreg kontinensre.
Az ötödik tényező az az, hogy például Chile vagy Argentína stratégiája szerint rengeteg fajta szőlőt termeszt. Megkockáztathatjuk, hogy fajtaválaszték tekintetében éllovasok a világon. És az ebből előállított bor teljes mennyiségét értékesíteni akarja, bármi áron. Ennek érdekében kormányzati forrásokból külföldi sommelierek tucatjait viszik Chilébe minden évben, hogy így próbálják terjeszteni és a borlapokra, pultokra helyezni a különféle márkákat.
Azonban ezek a tényezők összességében segítik ugyan a dél-amerikai borok értékesítését világszerte, mégis van hátulütője is az ilyen stratégiának. Méghozzá az, hogy mára már a nagyfogyasztó országok borkedvelői alacsony minőséggel azonosítják ezeket a borokat. A dél-amerikai borok fő piaca egyébként az Egyesült Államok. Így hiába is állítanak-állítanának elő magas minőségű innivalót, egyszerűen túl sokat kellene arra költeni, hogy elhitessék a fogyasztókkal, hogy az valami más, az valami új.
Mégis ma ott tartunk, hogy például Chile a világ ötödik legnagyobb borexportőre és 9. legnagyobb termelője, egy olyan klímával, ami valahol Kalifornia és Franciaország közé helyezhető el.
Eme írás semmi esetre sem azért született, hogy a magyar borokkal szemben reklámozzon külföldieket. Hiszen teljesen más jellegű és ízvilágú italokról van szó. Csak feltételezhetően másban is felmerült a kérdés a boros pultokat nézegetve: hogy lehet egy chilei merlot olcsóbb, mint egy magyar?
Leave a Reply