Nemrégiben még a Google is megemlékezett róla, mi sem mehetünk el szó nélkül mellette. 132 évvel ezelőtt Vicuña városában megszületett Lucila Godoy Alcayaga vagy közismertebb nevén Gabriela Mistral. Híres chilei költő és diplomata, aki első és mindmáig egyetlen dél-amerikai nőként 1945-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A díjat érzelmektől túlfűtött, ábrándos verseiért kapta. Fő témái a szerelem, az árulás és az utazás és a halál voltak. Persze azért az már jó kérdés, hogy nemzetközileg (vagy akár mondjuk Magyarországon) mennyire ismert az ő neve és munkássága.
A költőnő, akinek munkásságát tanítani kellene Magyarországon is
Április hetedikén, születésnapján, szerte Dél-Amerikában, de több európai országban is a Google keresője az ő arcképével és egyik legismertebb idézetével fogadta a keresni vágyó látogatókat. Azaz: “Dame la mano y danzaremos, dame la mano y me amarás“. De Chilében azért sűrűbben lehet a portréját látni, hiszen az ötezres bankjegyen is az ő arcképe szerepel. Az 1889-ben született és életének első évtizedeit komoly szegénységben élő Mistral (egyébként közismert neve két általa tisztelt költő, Gabriele D’Annunzio és Frédéric Mistral nevének összevonásából jött létre) első elismerését 1914-ben kapta. Ekkor a Halál szonátái című munkájával országos irodalmi versenyt nyert. Miközben civil pályáján is egyre magasabbra jutott, 1921-re a legújabb és legismertebb chilei lánygimnázium igazgatója lett. Annak ellenére, hogy soha nem volt semmilyen tanári végzettsége. De az őt (pont a végzettség hiánya miatt) ért támadások miatt 1922-ben Mexikóba tette át székhelyét. Ahol az ottani oktatási miniszter kérésére részese volt a mexikói oktatási rendszer reformjának.
Itt sem időzött túl sokat, hamarosan már az Egyesült Államokban beszélt konferenciákon, de járt Spanyolországban is. Miközben persze szép számmal jöttek tőle a kötetek, a Desolación vagy a Lecturas para Mujeres is igen jó kritikákat kapott. Tanári karrierjének különlegessége, hogy egyik tanítványa nem volt más, mint Pablo Neruda, akit valószínűleg nem kell senkinek bemutatni. És Neruda diákként, majd később szintén chilei konzulként mindig számíthatott Mistral támogatására. Az 1930-as évekre már igen komoly nemzetközi hírnévnek örvendett, mind költői munkássága, mind a nők jogaiért folytatott küzdelme, mind az oktatás szerepének hangsúlyozásában betöltött szerepe miatt. Így ezekben az években az egész világot körbeutazta, konferenciákon beszélt, publikációkat írt, egyetemeken tartott előadásokat. Majd végül 1932-től kezdve egészen 1957-es haláláig chilei konzulként tevékenykedett Nápolytól kezdve Los Angelesen át egészen New Yorkig.
Életének késői szakasza
Ezekben az években több, igen jelentős kötete készült el, például az 1938-ban megjelent Tala. Ez a dél-amerikai kultúra és a mediterrán hagyományok himnuszainak tartott versekből állt főleg. Vagy a még életében utolsóként kiadott Lagar, amely a Talával szemben sokkal szomorúbb, sötétebb világot festett le. Láthatóan komoly hatást gyakoroltak rá a II. világháború, a hidegháború és rokonságának tragikus eseményei.
Arról, hogy melyek a legszebb versei vagy írásai, megoszlanak a vélemények, de a legismertebbek közül íme néhány: Piececitos de Niño, Balada vagy a Todas Íbamos a ser Reinas. Remélhetőleg ezzel a pár soros kis poszttal sikerült megismernünk legalább egy kicsit Gabriela Mistralt, aki a chilei és dél-amerikai irodalom egyik igen jelentős, ám manapság nemzetközileg már kevéssé ismert alakja. További igen fontos dél-amerikai irodalmi személyiségekről itt is írtunk!
Az interneten tömegével olvashatjuk verseit, íme egyik legszebbnek tartott darabja, a Piececitos, eredeti spanyol nyelven (a nyelv kedvelőinek is jó kihívás):
Piececitos de niño,
azulosos de frío,
¡cómo os ven y no os cubren,
Dios mío!¡Piececitos heridos
por los guijarros todos,
ultrajados de nieves
y lodos!El hombre ciego ignora
que por donde pasáis,
una flor de luz viva
dejáis;que allí donde ponéis
la plantita sangrante,
el nardo nace más
fragante.Sed, puesto que marcháis
por los caminos rectos,
heroicos como sois
perfectos.Piececitos de niño,
dos joyitas sufrientes,
¡cómo pasan sin veros
las gentes!
Leave a Reply